A 3 folyó völgye területe már a középkorban is ismert kiváló borászati adottságairól, s a királyokhoz is elért a kitűnő borok híre.
Nagy valószínűséggel már a kelták idején foglalkoztak a 3 folyó völgyében szőlőtermesztéssel. Később a rómaiak vették át a Duna folyó mentének uralmát, még maga Marcus Aurelius is járt itt a 2. században. Az tudható, hogy a rómaiak Pannónia több részén telepítettek szőlőt, talán itt is. Ezután a hunok, majd az avarok hagyták itt emlékeiket, és a honfoglaló magyarok már valószínűleg találtak is szőlőültetvényeket a területen.
Az első írásos emlékek a kisújfalusi és a szőgyéni szőlőkről tesznek tanúbizonyságot a 14. század végén. Nagy valószínűséggel ebből az időből valók a helembai régészeti ásatásokon feltárt, minden bizonnyal borospincékként meghatározható objektumok. De Zolnay László: Esztergom második megalapítására írt emléklapjában leírja, hogy a vásárokon szívesen fogyasztották a “tüzes hegyfarki borokat”. Ha az esztergomi érsekség adatai közt kutakodunk, ott feltűnhet, hogy az ún. tizenötéves háború (1593-1606) alatt a szőlőültetvények nagy része kipusztult. A török adóösszeírások (1664-es évből) azonban már újra nagymértékű bortermelést mutatnak.
Olyan időket is megélt ez a vidék, hogy a borospincék a háborús időkben búvóhelyül szolgáltak, hiszen az ún. lyukpincék bejáratát könnyen el lehetett rejteni a rablócsapatok elől. A 18. század végén maga az esztergomi érsek küldött ki körlevelet a falvak bírái számára, melyben megtiltja, hogy a szőlőt parlagon hagyják, és hogy a boron kívül más italt mérjenek, máskülönben a szőlőt és a szeszes italt elveszik a gazdától.
A 18-19. században a mai 3 folyó völgye régió területén található szőlőtermesztő falvaink nagy része az esztergomi érsekséghez tartozott. Ha valakit a részletek is érdekelnek, az érsekség levéltárában megtalálja a Bortáriak című levélgyűjteményt, melyben a tucatnál is több borospince nyilvántartását, a borkezeléseket, a bor adás-vételt, de akár a szüret kezdetét is rögzítették. A nyilvántartásból kiderül, hogy akkor túlnyomórészt vörösborokat termeltek errefelé, ám ma már tudjuk, hogy adottságai inkább a fehér borok előállítását teszik indokolttá. Az akkor született borok nagy részét Párkány város legnagyobb vásárában, a Simon-Júda vásárban adták el.
A 20. században a már szlovákiai bortermelésnek sikerült jelentős hátrányt felhalmoznia a kialakult gazdasági és főleg politikai környezetnek köszönhetően, melyet az utóbbi években sikerült csökkentenie. Ma a 3 folyó völgye régióban találhatók Szlovákia legmelegebb, legkiválóbb adottságú szőlőterületei, és egyre több borászat alakul, melyek hozzájárulnak a desztináció fejlődéséhez.
A Duna, a Garam és az Ipoly folyók közelsége különleges mikroklímájú dűlőket eredményez. A dunamenti homoktól a muzslai meszes löszön, kürti vályogon, garammenti kötött agyagon át egészen a Garamkövesd és az Ipoly közti vulkanikus kőzetekig (andezit) sokféle talaj megtalálható errefelé. A kutatások alapján a régióban jelen voltak többek között a Mézes Fehér, Pozsonyi leányka, Juhfark, Szent Lőrinc, Kékoportó, Kékfrankos, később az Olaszrizling, Kék- és Fehérburgundi, Peszeki leányka fajták. A filoxéravész nagyrészt eltüntette a régi szőlőket, a 20. század tragédiái pedig akadályozták az ültetvények megújulását. Így aztán több kitűnő termőhelyen a bozót, jobb esetben direkttermő szőlők vették át a hatalmat. Idővel újraindult azért az élet, a hatvanas-hetvenes években többezer hektárt telepítettek újra. Ekkor vált jellemzővé a mai, hagyományosként kezelt fajtaszerkezet, az Olaszrizling, Zöld veltelíni, Szent Lőrinc, melyekhez falvanként váltakozva még a Leányka, Királyleányka, Furmint, Kék- és Fehérburgundi és a Kékfrankos csatlakozott. A kürti kutatóállomáson keresztül, elsősorban az ismert nemesítő, Korpás András munkájának eredményeképpen, számos új nemesítésű fajta is megtelepedett. Ilyenek a teljesség igénye nélkül a Pálava, Devín, Svojsen, Morva muskotály, André, Dunaj, Alibernet.